A budapesti Papp László Sportaréna küzdőtere egy estére valóságos időkapszulává változott. A Tennis Classics legutóbbi gálája nemcsak a 80-as évek nosztalgiáját hozta el, hanem a sportág történetének különböző korszakait és stílusait is ütköztette. A közönség a tenisz történelemkönyvének legizgalmasabb fejezeteit láthatta megelevenedni a pályán.
A „Rettenetes Iván” és a gépies precizitás
Az est egyik legnagyobb durranása kétségkívül a nyolcszoros Grand Slam-győztes, Ivan Lendl megjelenése volt. Bár a „Rettenetes Iván” becenevet egykor kőkemény, érzelemmentes stílusa és kíméletlen tenyeresei miatt kapta, Budapesten egy sokkal oldottabb, mégis tekintélyt parancsoló legendát láthattunk. Lendl játéka ma is a taktikai fegyelemről szól: minden ütése pontos, minden helyezkedése tudatos. Ahogy a pályára lépett, a levegő megfagyott egy pillanatra – majd hatalmas tapsvihar tört ki, tisztelegve az ember előtt, aki a modern, erőnléti teniszt megalapozta.
Spanyol elegancia és ausztrál tűzerő
A 80-as évek világát két későbbi ikon, a 90-es évek végének meghatározó alakjai tettek teljessé:
- Carlos Moyá: A spanyolok korábbi világelsője és Roland Garros-bajnoka megmutatta, hogy az „elegancia” nem kopik az évekkel. Moyá laza mozdulatai és híres tenyeresei láttán a nézők érthették, miért ő volt a salakkirályok előfutára. Játéka kontrasztot alkotott a keményebb stílusokkal, finomságot és déli temperamentumot hozva az Arénába.
- Mark Philippoussis: Az ausztrál „Scud” becenevét nem véletlenül kapta – rakétaszerű szervái még ma is alaposan megdolgoztatták az ellenfelek ütőjét. Philippoussis fizikuma és dinamikája emlékeztette a nézőket a tenisz robbanékonyabb arcára, bemutatói során pedig nem spórolt a látványos leütésekkel és ásókkal sem.
„Lendlt nézni olyan, mint egy sakkjátszmát követni, Philippoussis ellen fogadni pedig olyan, mintha egy ágyúgolyót próbálnál elkapni” – súgta össze a nézőtéren két rajongó, jól összefoglalva a gála sokszínűségét.
Egy korszakokon átívelő show
A gála csúcspontja az volt, amikor ezek a különböző karakterek egy pályára kerültek. Henri Leconte természetesen most is gondoskodott a humorról, megpróbálva kizökkenteni a komolyabb Lendlt, miközben Mats Wilander és Pat Cash a hálónál vívott látványos csatákat.
A mérkőzések közti szünetekben a 80-as évek legnagyobb slágerei szóltak, a kivetítőkön pedig archív felvételek idézték fel a játékosok legnagyobb győzelmeit, összekötve a múlt dicsőségét a jelen élményével.
A tenisz ünnepe
Ez az este nem a világranglista-pontokról szólt, hanem a tiszteletről. Arról a tiszteletről, amit a magyar közönség tanúsított a sportág óriásai felé, és amit a sztárok mutattak egymás és a játék iránt. A Tennis Classics ismét bebizonyította, hogy Ivan Lendl tekintete, Moyá mozgása vagy Philippoussis ereje örök érvényű érték a sportvilágban.
Ez is érdekelhet:
Stefka István: A média örökifjú fenegyereke