Egy szociológus kilenc év fizetett szabadságot követel mindenkinek

9 év fizetett szabadságot mindenkinek

Nem dolgozhatunk úgy, mint régen, mondja Karin Jurczyk német szociológus. Az ő ötlete: egy akár kilenc évig tartó fizetett szabadság – a munka és a magánélet jobb összeegyeztetése érdekében.

Minden nap rohansz a munkahelyedre, aztán rögtön a gyerekekért szaladsz, és ettől függetlenül sincs elég időd magadra. Így néz ki a jó élet? Vagy lehetne egy kicsit jobb is?

Igen, Karin Jurczyk szociológus meg van győződve róla. A Német Időpolitikai Társaság vezetőségi tagja, és kollégájával, Ulrich Mückenbergerrel együtt kidolgozott egy koncepciót, amelynek a kicsit tudományosan hangzó neve „Opciós időmodell”. Ez azt irányozza elő, hogy az emberek munkaidejük alatt akár kilenc évig fizetett szabadságot vehessenek ki – olyan dolgok elvégzésére, amelyek egyébként fontosak számukra.

Jurczyk úgy véli, hogy radikálisan újra kell gondolnunk a munkánkat. Nem utolsósorban azért, mert a társadalom öregszik, és valószínűleg egyre tovább és tovább fogunk dolgozni. És mert jelenleg a nők végzik a legtöbb fizetetlen munkát. A szociológus meg van győződve arról, hogy az általa kidolgozott modell megváltoztathatja ezt a helyzetet, és a férfiak nagyobb arányú bevonását eredményezheti.

A szociológusnő az osztrák Der Standard egyik podcastjának adott interjút. Ennek leiratát közöljük most.

STANDARD: Ön kidolgozta az úgynevezett opciós időmodellt. Eszerint minden embernek rendelkeznie kellene egy olyan ún. időbüdzsével, amelyet felhasználhat például gyermekei gondozására, továbbképzésre vagy egyszerűen csak öngondoskodásra. Ez alatt az idő alatt nem dolgoznak, vagy csak részmunkaidőben. Hogyan működik ez pontosan?

Jurczyk: Minden egyes személy számára egy törvényes jogosultsággal biztosított időköltségvetésről beszélünk. Ebből a költségvetésből az élet során lehet időt „kivenni”. És nem csak a szülői szabadságra, mint most, hanem bármikor, amikor csak szüksége van rá. A keresőtevékenységét azonban nem csak megszakíthatja, hanem csökkentheti is. 

Ugyanakkor fontos, hogy ez az időkeret és az ehhez hozzárendezt pénz csak társadalmi szempontból  hasznos munkára álljon rendelkezésre. Én és kutatótársaim ezt a releváns munkát mindenekelőtt gondozási munkának tekintjük. Másokról, különösen gyerekekről, idősekről és betegekről való gondoskodásnak. A továbbképzés is társadalmilag hasznos és a munkaerőpiac szempontjából fontos lenne. Végül, van idő az öngondoskodásra is. Ha nem tudunk kellőképpen gondoskodni magunkról, nem tudunk sem másokról gondoskodni, sem a munkánkat jól végezni.

STANDARD: Akár kilenc év szabadságot is lehetővé kellene tenni. Hogyan jött ki ez a szám?

Jurczyk: Adatok alapján kiszámoltuk, hogy a nők és a férfiak átlagosan mennyi időt töltenek gondozási munkával, keresőtevékenységgel, továbbképzéssel vagy öngondoskodással. A nők és a férfiak esetében eltérő számadatokra jutottunk. Mert mint tudjuk, a gondozási munkát főként a nők végzik.

Ezután összevontuk a nőket és a férfiakat, és átlagot képeztünk. Így nemtől függetlenül megállapítottuk mennyi időre van szüksége az embereknek. Ezenkívül tanulmányokat is megnéztünk, hogy lássuk, mit tudunk a szükségletekről. Így jutottunk el a kilenc évhez.

STANDARD: Mire hány évet kapnánk?

Jurczyk: Hat évet kapnánk a gyermekgondozásra, az ápolásra és az önkéntes munkára. Számunkra a másokkal való törődés a legfontosabb tevékenység, ami nélkül egyáltalán semmi sem működhet. Emellett két évet kapnánk továbbképzésre és egy évet az öngondoskodásra.

STANDARD: Ezt az egy évet például akkor vehetnénk ki, amikor úgy érezzük, kezdünk besokallni?

Jurczyk: Igen, vagy amikor rájövünk, hogy az a helyzet, amiben vagyunk, vagy az a munka, amit végzünk, már nem megfelelő. A koncepciónk arról szól, hogy megállhatunk, tájékozódhatunk, és feltehetjük a kérdést: Hová akarok eljutni a jelenlegi helyzetemből? És talán kipróbálni valami mást – ami túlmutat a mindennapi megújuláson is. Jelenleg is jogosultak vagyunk szabadásgra és szabadidőnk. De ez általában nem elég ahhoz, hogy rájöjjünk, mire van szükségünk, és mi hiányzik. És mely területeken szeretnék fejlődni.

STANDARD: Mennyi pénz szükséges mindehhez, és azt ki fizeti?

Jurczyk: A gondozási munka esetében egyfajta bérpótlásra gondolunk – mint például a szülői pótlék. A bérhez mért százalékos részesedés még vita tárgya. Németországban a szülői pótlék jelenleg a bér 67 százaléka. Ezt a bérpótlékot az állam fizeti. Úgy gondoljuk, hogy az állami pénz, azaz az adófizetés a megfelelő forrás a társadalmilag hasznos gondozási munkához. A munkaadóknak azonban fizetniük kellene a továbbképzésért. Mivel a kis munkáltatók ezt nem biztos, hogy megengedhetik maguknak, ezért ezt egy központi alapon keresztül kellene megoldani. Ami az öngondoskodást illeti, azt mondanánk, hogy akinek van pénze, az nagyrészt maga is fizetheti. Akiknek nincs elég pénzük, azoknak támogatást kellene kapniuk. Tehát mások a finanszírozók – és valószínűleg mások az összegek is. De mindenesetre erre a szolgáltatásra szükség van.

STANDARD: Mi adta az ötletet a modelljükhöz? Van mögötte személyes tapasztalat?

Jurczyk: Személyes tapasztalat is van mögötte. De ami valójában sokkal meghatározóbb, az az, hogy az 1970-es évek közepe óta foglalkozom ezekkel a kérdésekkel tudományosan. Azóta a probléma még akutabbá vált. Az időhiány, a kimerültség, a nemek közötti egyenlőtlenség, a demográfiai változás: ezek mind megoldásokat igényelnek. Ráadásul a feminista mozgalom már régóta kritizálja a munka fogalmát, és azt mondja: el kell ismerni a gondozási munkát.

STANDARD: Egy interjúban azt mondta, hogy a modell lehetőséget kínálhat a férfiak számára, hogy több gondozási munkát vállaljanak. De ez valóban reális? A férfiaknak már most is lehetőségük van szülési szabadságra vagy részmunkaidős szülői szabadságra menni, és mégis nagyon gyakran nem teszik meg.

Jurczyk: Ez így van. Mindazonáltal feltételezzük, hogy modellünk több okból kifolyólag több férfi vállalna gondozási munkát. Egyrészt számos tanulmány azt mutatja, hogy a férfiak nagyon szívesen töltenének több időt a családjukkal és mindenekelőtt a gyermekeikkel, ha a munkáltatójuk nem állná ennek útját. Emellett a férfiasság kulturális mintázata miatt is ódzkodnak a férfiak attól, hogy szülési szabadságra vagy menjenek, vagy részmunkaidős állást vállaljanak. Manapság az a normális dolog, hogy egy férfi 40 órát dolgozik.

Mi ezt a normát és ezt a normalitást akarjuk megváltoztatni. Feltételezzük, hogy a mi modellünk révén természetesebbé válna, hogy a férfiak – különösen a fiatalabb generáció tagjai – szabadságot vesznek ki. Ennek nem lenne ilyen negatív konnotációja, és nem szankcionálnák a karrierveszteséggel. Optimizmusunkat ezek az érvek táplálják.

STANDARD: Tehát önök szerint a jogi szabályozás változása a társadalmi elvárásokat is megváltoztatná?

Jurczyk: Igen, úgy gondoljuk, hogy egy másik norma fog kialakulni. Az új norma az lenne, hogy az önéletrajzokat hagyjuk „lélegezni”, ahogy mi nevezzük. Meggyőződésünk, hogy ez a férfiak számára is vonzó. Azt szeretnénk, hogy ami ma kivételnek számít, nevezetesen a karrier megszakítása, a rövidebb munkaidő, az normává válna.

STANDARD: Már most is hiány van szakképzett munkaerőből. Nem lesz még súlyosabb a probléma, ha mindenki kiesik a munkából akár kilenc évre is?

Jurczyk: Rövid távon igen. De azt is meg kell vizsgálni, hogy miért van egyáltalán hiány szakképzett munkaerőből. Egyrészt a demográfiai változások miatt. Egyszerűen nem lépnek be elegen a munkaerőpiacra. Másrészt sokan nem hajlandóak az adott körülmények között dolgozni. Nagy a kimerültség, és változnak az értékek. Gondolok itt például az ápolási ágazatra, ahol óriási hiány van szakképzett munkaerőből. Ez részben annak köszönhető, hogy sokan felmondanak, mert nem bírják tovább.

Ha a munkakörülményeket úgy alakítanák ki, hogy az emberek ne legyenek kimerültek, akkor hosszú távon maradnának.

STANDARD: Ausztriában jelenleg teljesen más irányba mutatnak a viták. A munkaügyi miniszter nemrég azt mondta, hogy az önkéntes részmunkaidőben dolgozóknak kevesebb szociális juttatást kellene kapniuk. Még akkor is, ha később relativizálta a követelését: nagy vitát váltott ki az a kérdés, hogy az emberek – bármilyen okból kifolyólag – ne legyenek jogosultak részmunkaidőben dolgozni. Ön hogyan látja ezt a vitát?

Jurczyk: Azt bizonyítja, hogy a nyolcórás munkanap normája milyen erősen rögzült. De ez a teljes munkaidő csak azért tudott modellként érvényesülni, mert a munka többi részét a nők végezték. Mindig kell valaki, aki a teljes munkaidős dolgozó helyett elvégzi az összes munkát. Nem lennének gyerekeink, nem lenne idősgondozás, ha mindenki teljes munkaidőben dolgozna. Ezt egyszerűen mindig elfelejtik ezekben a vitákban.

STANDARD: Az ön modelljében bizonyítani kellene bárkinek is, hogy mit csinált ez idő alatt?

Jurczyk: Bizonyítania kellene, hogy mi érdekli. Vagy a továbbképzést, amit csinál. De ami az öngondoskodást illeti, az pontosan a fejlődési térről szól, egy olyan fejlődésről, ahol nem tudom pontosan, hogy hová tart. Nem hiszem, hogy bizonyítási kötelezettség kellene, hogy legyen.

STANDARD: Hogyan találkoznak önnel az emberek, amikor bemutatja a modelljét?

Jurczyk: A legtöbben fellélegeznek. Elképzelik, mit jelenthet ez számukra konkrétan. Mi lenne, ha, amikor szükségük van rá, több idejük lenne arra, amire szükségük van? Ez az elsöprő reakció.

A legtöbb munkaadó, akivel eddig beszéltünk, ijedten reagál. Azt mondják: Ó, hogy fog ez működni? És ez igaz is. Ha sok munkavállaló szeretné megvalósítani az igényeit, akkor szabályozást kell találni. Ebben a tekintetben megértem az aggodalmaikat. De erre is vannak modellek.

STANDARD: Ön egy interjúban elismerte, hogy a modell valószínűleg nem egészen úgy fog megvalósulni, ahogyan Ön javasolta. Miért?

Jurczyk: Mert a politika soha nem hajt végre olyasmit, amit a tudomány kitalált. És mi magunk sem állítanánk, hogy minden érv készen van. Mi most számadatokat adtunk meg, mi egy érvelést adtunk meg. De a politika szintje nagyon sok területet érint, adójog, családjog, szociális jog. Kell lennie egy egyensúlynak. Jelenleg egy olyan folyamatban vagyunk, amelyben leülünk egy asztalhoz azokkal, akiknek a gyakorlatban ezzel foglalkozniuk kell, és mérlegelünk: Hol van a probléma? Mit kell átgondolnunk?

STANDARD: Végezetül tekintsünk a jövőbe. Ha az önök akarata érvényesülne, hogyan működnénk 2050-ben?

Jurczyk: A legfontosabb cél, amit ezzel a modellel is követünk, hogy a jövedelemszerző foglalkoztatás sokkal kiegyensúlyozottabb viszonyban legyen más, társadalmilag releváns tevékenységekkel. Ez azt jelenti, hogy nem csak a jövedelemszerző munkára, hanem a gondoskodásra is jut időnk. De a társadalmi szerepvállalásra és önmagunkra is. Minden munkának jó munkának kell lennie. És fenntartható munkának kellene lennie, vagyis olyan munkának, amely nem teszi tönkre a világunkat, önmagunkat vagy a környezetet. Ez lenne az én nagy utópiám.

A beszélgetés német nyelven itt hallgatható meg